A legszomorúbb zene a lélekharang sírása alatt, a fájdalmasan kopogó cipők hangja...
Csend.
A hatalmas teremben mintha egy lélek sem lenne. Csak a csend és a halk sóhajok.
És virágok.
Színesek, szépek. Tegnap még éltek.
Most egy ravatalt díszítenek és illatuk emlékeket áraszt.
Mosolygós fiatalasszony a konyhában, vagy a gyerekek ágya mellett, ahogy mesél.
A gőzölgő kávé illata.
Nála soha nem volt váratlan, nem szívesen látott vendég.
Örült, és kínált. Kávéval, süteménnyel, vacsorával.
Mindent. Mindenkinek aki jött.
A gőzölgő kávé mellett a szeme a gyerekeken pihent.
Ahogy játszottak, rajzoltak, veszekedtek.
Próbált csitítani, de bántani nem akart soha. Senkit.
Sem saját gyereket, sem másét. Sem a felnőtt társakat.
Adott, amíg adni tudott.
Az utolsó fillért, az utolsó kenyeret.
Nála soha nem maradt éhes száj, szomjas torok, nélkülöző gyerek.
Adott, akkor is, ha nem volt miből.
Adott egy mosolyt, egy szót, egy vigasztalást.
És a szeme huncutul fénylett.
Nehéz próbát szánt neki a Sors…és ezt az utolsót nem tudta kiállni.
Belefáradt és búcsúzott.
Mindentől, ami szép, ami kedves volt neki.
Mindenkitől, aki szerette és akit szeretett.
Hosszú volt, és fájdalmas a búcsú.
Most megpihent.
Körülveszik az illatozó, az életet hirdető virágok, csokrok, búcsúzó szalagok.
Az emberek, akiket szeretett, és akik szerették.
A tisztelendő imája, ahogy az Úr gondjaira bízza.
Az eső, mely hangos zokogásba kezd, amikor a drága hamvak a földbe süllyednek.
És esik, esik, amíg a virágok el nem borítják a sírt.
Aztán kisüt a nap.
Mintha onnan fentről mosolyogna, az, akit eltemettünk.
- Vigyázok Rátok, itt vagyok veletek! Szeretlek Benneteket! Örökké….!
